Félelem

Ma meggyőztem magam arról, hogy feladni nem szégyen. Ne kockáztass! Ne változtass! Csak semmi dráma, ennek nem most van itt az ideje. De az okaim nem is okok, csak kifogások. Valójában csak bujkálok az igazság elől, az igazság pedig az, hogy félek. Félek, ha egy pillanatra is engedek a boldogságnak, a világ megint összeomlik körülöttem, és nem tudom, hogy azt túlélném-e?

Nem áll módomban ismételten siránkozni, jó természetes jelenlegi helyzetemben, hogy ez a téma foglalkoztat a legjobban, mivel én így dolgozom fel az egészet, de most ennek a bejegyzésnek nem ez lenne a lényege. Ha elveszítünk valakit, az maradandó. Figyelmeztet, hogy milyen fájdalmak érhetnek. Csak kicsit lépj ki a saját világodból miközben ezt olvasod és képzeld bele magad egy picikét a helyembe.

Reggel csörög az óra, méghozzá Cat Stevens - Wild world című számát duruzsolja a füledbe és te újra meg újra rányomsz a szundi gombra, amíg meg nem unod. Lehúzod a telefont és rámész arra, hogy 'elvetés', közben pedig agyalsz azon, hogy miféle balfasznak jutott az eszébe az, hogy 'elvetés'. Hozzáteszem megjegyzésként, hogy még mindig fekszel az ágyban és csak nézed a plafont. 

A bámészkodás után, amit megunsz az első pillanatban eszedbe jut, hogy ma végre kellene tenned valami hasznosat, így hát elhatározod, hogy igenis bebizonyítod a világnak, hogy képes vagy rá. Elkészíted a kávédat, hozzá a pirítóst, beleolvasol az újságba és rájössz, hogy számodra semmiféle hasznos információt nem tartalmaz. Ebben a pillanatban döbbensz rá arra is, hogy igazából nincsen mit tenned és a nem is olyan régen tett elhatározásod máris romokban. Pontosan haszontalannak érzed magadat és folyamatosan eltöprengsz azon, hogy mi lehetne a legjobb, amit tehetnél, hogy reggel mikor felébredsz végre ne ez az érzés kerítsen a hatalmába.
Már a szobádban vagy ülsz a géped előtt....Mindeközben pedig hallgasd végig az embereket, akik úgy gondolják, hogy nekik van a világon a legnagyobb bajuk és pont te vagy az, aki meg tudja azt oldani. Szíved mélyén legszívesebben ilyenkor mindenkit elküldenél melegebb éghajlatra, azonban nem teszed meg, mert legalább megbújhatsz ezek mögött az emberek mögött és nem kell a saját kis világoddal foglalkoznod. Tehát neki látsz és megkeresed a lehető legjobb és legkifizetődőbb megoldást mindenki számára...
Nagyobbat nem is tévedhettél volna. Azt hiszed, elég lesz mosolyognod meg bólogatnod, úgy csinálni, mintha minden rendben lenne. Van egy terved. Meg akarsz változni, új életet kezdeni, a múlt nélkül, a fájdalom nélkül. De ez nem olyan könnyű. A rossz dolgok veled maradnak. Követnek. Nem tudsz megszökni előlük, bármennyire is szeretnél. Csak azt teheted, hogy felkészülsz a jóra, hogy amikor az megtalál, megragadod, mert szükséged van rá. Szükségem van rá.

A mindennapjaid elkezdenek egyhangúvá válni és már te is elhiszed magadról, hogy az vagy. De ennek ellenére a monotonítást megszokod és elhiteted mindenkivel, hogy minden rendben veled. Mosolyogsz, mert ezt várja el a környezeted, de legbelül tudod, hogy minden apróság képes téged felemészteni, még akkor is, ha mások nem így gondolják.

Apa csak egy van.

Február óta nem tudtam elmenni futni. Akkor is kb 500 métert futottam és elbőgtem magamat apukám miatt. Azt akkor nagy traumaként éltem meg. Ma viszont valami azt súgta muszáj elmennem és újra megpróbálni. A legjobb pedig az benne, hogy bár apránként fogom ismét felépíteni, hiszen ma se futottam sokat, de újra beleszerettem a legrégebbi szerelmembe a futásba :)

2013 végre az én évem lesz!
Igen, pontosan ez a kijelentés hagyta el a számat január legelső napján, amit el is hittem miután sikerült a pszichológia úgy gondoltam, hogy nem lesz semmi, ami megállíthat, hogy igen végre minden rendben lesz.
Teljesen új erővel álltam neki a félévnek, persze nem zökkenő mentesen, de mindig vannak akadályok az ember előtt, amiket le kell győznie, nem igaz?
Aztán eljött a február. Az elején még mindig elhittem, hogy nem történhet semmi baj, aztán valami mégis megtalált minket. Már 1,5 éve lappangott, gyűjtötte az erőit, pedig azt hittük, hogy könnyedén sikerült kijátszani és túl vagyunk rajta, azonban ismét lecsapott. Apu rosszul lett. Nem hirtelen. Már decemberben érezte, hogy a Karácsonyi vacsora megfeküdte a gyomrát, már akkor tudta, hogy van valami. Azt hiszem Ő érezte, tudta hogy, ami vár ránk az nem lesz egyszerű.
Lerobbant. Gyakorlatilag 3 hét alatt apu olyan szinten lerobbant, hogy azt nem lehet szavakba önteni, ha csak visszagondolok arra, hogy itt fekszik a nappaliban és gyakorlatilag nem is reagál arra, amit mondok neki, mert még az is megerőltető a számára, hogy felüljön... Összeszűkül a gyomrom, folynak a könnyeim és közel állok a hisztériás rohamhoz.
Hogyan éltem meg a február és március 26-ig tartó időszakot?
Látszólag jól. Legalábbis azoknak, akik nem ismernek 100%osan ezt a képet mutattam. Akik tudták a körülöttem lévő dolgokról, akik nap mint nap megkérdezték hogy van apu, akik ott voltak mellettem, amikor anyukámmal beszéltem, ha éppen az nap voltak orvosnál ők se láttak sok könnyet tőlem. Miközben meséltem nekik az egészről, arról hogy apunál a vastagbél daganatból, amit kivettek, áttétek lettek és megtámadták a máját, láttam az arcukon hogy nem tudják kezelni a helyzetet. Senki se tudta, hogy mit mondjon nekem, hogyan viszonyuljon hozzám. Ebben az időszakban olyan embereket "veszítettem" el magam körül, akikről azt hittem, hogy mindenben mellettem állnának. De aztán jön egy ilyen hirtelen dolog, amikor tényleg szükséged lenne körülötted azokra, akik elvonják a figyelmedet, csak behunyod a szemed és mire kinyitod huss ott sincsenek. Aztán van a másik véglet, akik mindent le akarnak venni a válladról. Akik sürögnek-forognak körülötted csak azért, hogy te kényelmesebben érezd magad. Ezek azok az emberek, akikre ilyenkor a legkevésbé van szükséged és éppen a hátad közepére se kívánod őket. Azonban te kedves vagy és nem küldöd el őket melegebb éghajlatra, hiszen csak segíteni akarnának neked, csak kicsit hanyagolod őket. Ilyenkor pedig jön a sértődés és persze te leszel a szar alak, mert nem vagy képes felfogni, hogy csak segíteni akarnak. Hát én ebből köszöntem nem kértem. Egyszerűen csak kellett az, hogy megjelenjenek azok az emberek, akik ezen két véglet között helyezkednek el.
S higgyétek el nekem pont azon emberek lesznek azok akikre nem számítanátok soha. Persze ők is döbbent arccal és sajnálkozva hallgatják végig, amit mesélsz...Eközben pedig békén hagynak, mert tudják rólad hogy neked ilyen helyzetben muszáj tenned, alkotnod és lefoglalnod magadat.
Tehát, amikor ott vagy a békasegge alatt, miközben minden héten jársz iskolába és próbálsz oda koncentrálni azzal a tudattal, hogy édesapád otthon haldoklik,- tudod ezt, csak nem vallod be magadnak, mert nem akarod a mai napig elhinni, hogy ez történt.- próbálod el kerülni az embereket, miközben mégis szükséged van rájuk, bemész az egyetemre és egy mosollyal az arcodon megtartasz egy órát. Amit természetesen agyon fikáznak, mert túl sok mindent olvasol fel, túl sokszor teszed fel ugyanazt a kérdést, mivel azt se tudod miről beszélsz.
Mikor minden összegyűlik egyszer csak eljön az a pillanat, hogy fel akarod adni. Ott akarsz hagyni mindent a fenébe és csak itthon szeretnél lenni, mert úgy érzed, hogy túl kevés volt az idő. De nem teheted meg, mert pontosan tudatában vagy annak, hogy annak, akit a világon a legjobban szeretsz ez lenne az utolsó kegyelemdöfés. Tehát bejársz, csinálod és hazajössz és mesélsz és próbálsz nem sírni, mert nem teheted meg.
Aztán eljön a pillanat, amikor már nem bírod. Jön egy vasárnap este és egyszer csak nem bírsz kikelni az ágyból, mert csak sírsz, úgy sírsz, hogy rázkódsz tőle, nem bírsz beszélni, felkelni, kimenni hozzá, hogy megöleld, mert Ő nem láthatja, hogy mennyire össze vagy törve. Ilyenkor jön a nyugtató, ami természetesen nem hat, jön a megmentő, aki másnap elvisz hogy te beérj az iskolába és a lelkedre köti, hogyha bármi baj van hívd fel és indul érted. De te nem teszed meg, mert erős vagy. Este még felhívod anyukádat, hogy minden rendben van-e, Ő pedig nem közli veled, hogy  aznap már nem tudta felébreszteni a férjét, hogy megetesse, hogy inni adjon neki, csak annyit mond minden rendben.
Lefekszel aludni abban a tudatban, hogy másnap gyorsan túl vagy mindenen aztán hazamehetsz megölelheted a szeretteted és elmesélhetsz neki mindent, egy hétig pedig vele lehetsz hiszen szünet lesz. De jön a reggel. Kopognak az ajtón és mikor kinyitod a szemedet meglátod azokat az embereket, akiket a legkevésbé várnál. Szavak nélkül is pontosan tudod, hogy miért jöttek. Legszívesebben bőgnél és ordítanál, nem érdekelne, hogy ki az, aki még alszik... De egyiket sem teszed. anyukád átölel és annyit mondj pakolj, te pedig szépen engedelmesen összepakolsz mindent, amit csak lehet és haza indulsz azzal a tudattal, hogy fogalmad sincsen mikor jössz vissza, vagy amikor visszajössz hogyan fogsz tudni ismét az iskolára koncentrálni. Nem kívánok senkinek se egy olyan napot, mint nekem volt március 26. Életem legszörnyűbb napja volt és lesz is mindörökké. Úgy gondolom, hogy egy részem az nap meghalt, és nem is egy kis részem.
Ezek után élj túl mindent. Még mindig mutasd azt az embereknek, hogy jól vagy.
Természetemből adódóan amúgy sem tudtam volna megzuhanni. Az nem én vagyok. Az egy hét, amíg anyuval itthon úgymond lábadoztunk szörnyű volt. Nem tudom megfogalmazni, hogy mit éltem át azokon a napokon.  Amikor mosogatás közben elsírod magad, mert a kezed ügyébe kerül egy olyan tárgy, amiről tudod, hogy mindig apukád használta... Megfogalmazhatatlan. Azt hiszem az ilyenek azért jönnek rám, mert nem tudtam úgy igazán elbúcsúzni tőle. Én vagyok az egyetlen a családból, aki ezt nem tehette meg és a mai napig fáj, mert nem tartom fernek az egészet.
Mindeközben készülj a visszatérésre annak tudatában, hogy a körülötted lévők közül sokan, talán túlságosan is sokan tudják, hogy mi történt. Nem éreztem magamat úgy, hogy fel vagyok készülve arra, hogy újra beüljek a padba. Sőt kifejezetten irtóztam attól a tudattól, hogy órákra járjak és közben elhitessem magammal, hogy megleszek. Nem sírtam. Nem jöttek ki könnyek a szememen egészen az egyik meccsig. Valamiért az egyik HKLB-s meccs előtt egyszer csak rám jött és vagy fél órán át ültem a koli szobában és zokogtam. Nem tudtam, hogy mi juthatott eszembe, mai napig nem tudom mi történt de azt hiszem már ideje volt. Azóta pedig minden éjszaka álomba sírom magamat. Lehet, hogy a gyengeség jele ezt leírni, de így van.
Közben pedig letanítottam életem első 45 perces óráját élesben. Megvan minden jegyzetem, s mellette oda van írva, hogy "Apuci vigyáz rám". És így is volt, mert azt hiszem más abban a helyzetben, azon a reggelen, amikor megtudja, hogy egyedül fogja tartani az órát összetört volna. De engem megsegítettek, végig ott volt velem és fogta a kezemet, amit azt hiszem a mai napig nem engedett el.
Talán badarság az egész, de azt hiszem ebben a vizsgaidőszakban mindig ott van velem és segít. Hiszen eddig sosem sikerültek így a vizsgák és sosem húztam ki azokat a tételeket, amiket AKARTAM. De most. most sikerült és tudom, hogy ez nem véletlen.
Ma pedig. Elindultam futni, s végre valaki túlrúgott azon a rohadt küszöbön és bebizonyította nekem, hogy igenis meg tudom csinálni újra. Egyszerűen azt hiszem, hogy most minden más és minden elkezdődhet(vagy van, ami folytatódhat) egy új korszakban. Nem mondom azt, hogy apa nélkül, mert ahogy egy idézet írja itt van Ő csak a másik oldalon.